Szünet után.

Jó volt újra látni mindenkit, meghallgatni mondandójukat, röhögni egy jót egy elég ócska poénon, meg találkozni egy régi baráttal a vonaton.
Meg a matek óra elég laza volt, annak ellenére, hogy nem igazán szimpatizál az osztállyal a tanár.
Jó volt... Ahh... De hát ez nem lesz örökké így.



Jó ég... az utolsó pillanatban jött... az az érzés... hogy írjam le? Minek írjam le? És egyáltalán hogy lehet ez ilyen melengető? Miért van ez? Teljesen értelmetlen ez az egész létezés. Ha még létünknek célja is van, minek kell érezni? Csupa kérdés, és sosincs elfogadható válasz.
Érdekes... remélem lesz egy nap elég bátorságom, hogy előrébb haladhassak.
De nem. Mindig amikor elhatározom magam, a pesszimista énem rögvest lebeszél róla.
Egy ilyen kis dolog mégis olyan sokat jelent nekem... Aki nem egy darab vas az talán megérti, miről is van itt szó.